nos itt az új év, nincs is kedvem semmihez.

Tele vagyok tervekkel, de valami még benntart a karácsonyi lazulásban. Elmélkedek, de hát ha tetszik, ha nem, akkor is beindulnak a dolgok.

Azt tegyük félre, hogy ma elcsúsztam, fennakadtam a kilincsen...irány haza, ott talán ma biztonságosabb.

Szóval a kutyafája.

Megszoktam már, hogy az élet mindig hozza a következő feladatot. Már az is sokszor előfordult, hogy már az elején meg tudtam fogalmazni, hogy mi is az aktuális feladatom, tanulnivalóm. Bármennyire is próbáltam nem elkezdeni az évet, máris nyakig ültem A Feladatban. Persze van választásom most is - hagyjukazegészetjóvoltmindenúgyahogyvolt - de ezt a lelkem nem hagyja, hajt az a megmondhatatlan valami ott belül. Amit végül is kifejezetten szeretek (persze mindig utólag szeretem igazából), hisz eddig is átvitt mindenen. De azért nem felejtem el neki, hogy ő kever folyton mindenféle bonyodalomba. Ahogy azt sem, hogy Őmiatta tanultam meg már és raktam helyre egy csomó-csomó mindent. Egyszer talán megfejtődik az is, mi az a Valami.

Visszatérve témámhoz: A kutya. Bendegúz. (kollégám egy látogatásakor kutya ugrál rá, nekem persze nem fogad szót, hogy hagyja abba: -bocs, még nincs betanítva, nem jutottunk el a kutyasuliba. - és hogy hívják? - Bendegúz. - Ja, mit vársz ilyen névvel? :)) Mentett jószág, labrador és valami más, de olyan labis forma. Két éves lesz nemsokára, másfél éve borzoljuk egymás idegeit. Az erőviszonyainkat nem igazán tisztáztuk - egyéb kutyás tudományom hiányában - így hát kialakítottunk egy egyezséget. Ő nem ugrál rám, én meg jó pincérként adok neki enni. Csak akkor kapja meg ha lefekszik és lenyugszik. Ezt is jól megszoktuk. Ügyesen lefekszik, lehiggad, aztán megkapja és mentett kutya lévén jó gyorsan behabzsolja.

De aztán jött a véletlen tavaly, mert én ugye nem jutottam a kutyasuliba, és végre lett Valaki, aki vállalta, hogy idejön és segít. Két hétig hallgatta szegény kutya, hogy "Bundika végre okos kutya leszel"... hahaha én kis naiv. 

Első lecke: anyát megtanítani hogy működik egy kutya.

Mi a különbség a különböző módokon kiharcolt, kipréselt, elért, megszerzett és egyéb tekintélyek között. Megfogalmaztuk, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Nem, nem szeretnék falkavezér lenni és őrjöngve rohanni széttépni a kerítés másik felén meg-megjelenő vaddisznókat például. Legyek inkább anyu. Ha jönnek a vadcocik, akkor majd én eldöntöm, hogy inkább együtt most bemegyünk és onnan lessük őket.

Aztán egyedül maradtunk. Mármint a kutya meg én. Meg a feladat. Ami persze legféltettebb kincse, a kaja köré épült. Változtassuk meg az eddigi jól megszokott rendben minden este lezajló etetést.

Hja kérem. Mi sem egyszerűbb ennél. Kutya morog, mert hát  ő a Kutya, eszembe ne jusson elvenni amit már odaadtam neki. Nekem persze ezután eszemben sem volt. Sőt később még mikor decukimegsimizem érzésem támadt, akkor is csúnyán nézett rám, minden csóválás nélkül, hiszen megsértettem őkutyaságát, mégis hogy gondolom, hogy majd jól megváltoztatom a szokásainkat. Mármint azt, amelyikben én a pincér vagyok, ő meg a góré.

Újabb tanácskérés. Seprű. Ma majd újra próbálkozunk. 

Majd két elcsúszás és egy fennakadás utáni elmélkedésemben kivilágosult, hogy ó, már értem. Mármint azt, hogy mi a feladat. Többször tudtam már, hogy van dolgom a tekintély megtanulásával. Inkább a helyre kerülésével. Persze, én is, mint minden rendes ember láttam erre vonatkozó mintákat. Na addig jutottam, hogy azok annyira nem tetszenek, de jobb híjján ugye az ember lánya azért szorult helyzetben előhúzza az ott tanultakat (apa és anya minta). Azt is többször tudtam már, hogy ez a nyüzsgő cuki dög nem véletlenül került éppen hozzám. Na de ezidáig itt meg is állt a gondolat, hiszen akkor épp másik feladatban voltam valami más területen.

Sokszor hallani itt-ott, hogy az ember női-férfi énje odabent nem árt, ha egyensúlyban van. Persze, törekszem-törekszem, de egy mukkot sem értek az egészből. Mindenesetre a tekintélyen való morfondírozásom közepette ez jött az agyamba, úgyhogy valahogy kell, hogy kapcsolódjon az aktuális feladatomhoz, a tekintélyhez. Hisz azt már korábbi igen komoly és fájó történések sorozata jól megtanította, hogy ha jön a megérzés, azt bizony meg kell hallani és praktikus nem elfelejteni.

Van például a munkában, vezető beosztásban megélhető tekintély ilyen-olyan formája. Helyzet: nem tisztázott.

Aztán vannak az ember lányának gyerekei, főleg a kamaszodó részleg..na ott is van bőven feladat ezzel. Helyzet: nem tisztázott.

Párkapcsolat..no comment. Helyzet: nem tisztázott.

Jobban belegondolva olybá tűnik, hogy a tekintély az pont egy olyan kényes kérdés, amiről mindenki - a maga szocializálódásához mérten - valahogy vélekedik. Van aki aztán maga a megtestesült tekintély. Na benne nincs egy szikra ölelés, lazulás, érzelem kimutatás..értem én, hogy van tekintélye, de ilyen áron?? Na nem. Aztán van akiben meg egyáltalán nincs tekintély. Kedves, cuki, meg minden, de jól  a mélyére nézve keresztbe-hosszába velük szokták felmosni a padlót. Na ezt sem. Van aki erővel harcolta ki, mert úgy szocializálódott, azt hitte úgy jó, aztán meg kiderül, hogy eltűntek azok az emberek, akiknél aktuálisan kiharcolta a tekintélyt (félelmet) a győzelmével, erejével és jól kiderült, hogy se tekintélye, se semmi, aki valaha félt tőle az meg már sehol sincs.

Na most akkor? Ha van tekintély, az a baj, ha nincs akkor meg az. Puff neki. 

Hátha ez a megközelítés nem is olyan jó? Mi lenne, ha nem akarnánk tekintélyt? Dehát akkor mit kezdek az engem főnöknek tudó kollégákkal? És a kamaszommal? Nagy szeretetben úszkálva az emberek mennek a fejük után, a gyereket meg hogy húznám ki a szarból, amikbe tekintély nem lévén belesétálna? Azért ez itt még nem a Nirvana, mégsem ártana boldogulni valahogy. 

Lehet, hogy ahány hely, ahány ember, annyiféle tekintély létezik? A munkában szigorúan, szabályokat betartatva - de kérdem én mivel? söprűvel?? Vagy arra születni kell? Otthon a gyerekkel meg veszekedve, esetleg egy-egy jól irányzott pofon közepette telefont elvéve, amíg ezt vagy azt meg nem csinálja? A kutyát meg söprűvel ijesztgetve? 

No de belevágok. Más választásom híjján, a valami ott belül dolgozik. Azt mondja: Vágj bele. Először lépj egyet. Majd szépen rájössz. A női-férfi egyensúlyhoz odabent még ez hiányzik.

Asszem itt az ideje, hogy fogjam a seprűt és rendet tegyek a tekintély vonatkozásában először a kutyámmal. Aztán a többit meg meglátjuk.

photo by alicephotoland

--- ja, jut eszembe: - a kutya olyan, mint a gazdája.

√ Szőkének szőke :)

√ Állandóan csinál valamit 

√ lánynak fiú :o

√ ha el akarják venni a tekintélyét morog...

Van ahol  és amikor úgy érezzük, hogy tekintélyre van szükségünk. Mindenki nem lehet vezető típus. De van aki annak születik. Vezessen másokat az, aki tud. Nincs szüksége tekintélyre, mert van benne valami, amitől elfogadják az iránymutatását. Vállalja a felelősséget, önmagáért és másokért minden gond nélkül. Tud kommunikálni. Szavakból, gesztusokból is tudja, mi játszódik le abban, aki nem tud kommunikálni.

Van ahol tényleg úgy érezzük, hogy ki kell harcolnunk a tekintélyt, ha jól esik, ha nem, jól felfogott érdekünk kívánja. Hiszen a kutyának is az a jó, ha anyu megmondja mit tegyünk. Sajnos erre én alkalmatlan vagyok. Nem tudom kiharcolni a tekintélyemet a kutyámnál (sem). Elindulok a kutyasuttogó irányába. Tekintély megszerzés címen eldobom a söprűt. Ő nem fél tőle, én meg úgyis csak seprésre használom.

Ha esetleg úgy éreznénk, hogy a gyereknevelésben szükségünk van tekintélyre, akkor gyorsan engedjük el. Általában a gyerekeknek is kellenek a szabályok. Azok a korlátok, amikbe kapaszkodhat. Azon belül viszont hagy menjen, hagy essen el, hagy álljon fel kedvére. Ha szeretettel építjük fel, megértik. Meg persze ha magunk is aszerint élünk. Úgyis megugranak majd minket, csak az már legyen elfogadó és tudatos.

A lényeg itt is a rugalmasság. Ne ragaszkodjunk a tekintélyünkhöz, hisz esendő emberek vagyunk mindannyian. Ne féljünk megugrani önmagunkat ebben sem.

És ez jó így.

"A mások fölötti hatalom valójában erőnek álcázott gyengeség." Eckhart Tolle